Lehet tudni, hogy mikor jött el az igazi? És honnan lehet tudni? Vannak jelei? Egy tűzijáték a lelkünkben? Egy szívrobbanás? Az az igazi, aki mellett nyugodt az ember, vagy a nyugalom éppen azt jelenti, hogy nincs tűzijáték? A tétovázás vajon azt jelenti, hogy nem az igazi jött el, vagy csak azt, hogy még nem állunk készen? Szerelmi ügyekben honnan lehet tudni, hogy mikor jött el az igazi? Talán onnan, hogy nem érzünk készetetést a közelében arra, hogy szerepet játsszunk. Jólesik a hangja, a szemünkbe tud nézni, és mi is az övébe. Ez nagy dolog! A legnagyobb.
Valamiféle izgatottsággal teli nyugalom vesz körül. Valami nyugodt, mégis játékos vibrálás. Tudom, hogy ez paradoxon, hiszen már a férfi és női együttlét is az. Két, alapjaiban különböző emberi lény alkot egy egységet, és mi édes, bizonytalansággal teli biztonságot érzünk. Nem akarunk taktikázni, hiszen nincs is miért. Minden nap látni, hallani és érinteni szeretnénk, ezért a naponta találkozni szeretnénk vele. Ez persze nem mindig sikerül, de arra törekszünk.
30 évesen, vagy efölött néhány vagy több évvel, sok-sok élettapasztalattal a tarsolyunkban a másik ember nyitott könyv. Már az első találkozáskor érezzük, hogy passzolunk-e vagy sem. Valamiféle mágneses energia működik, a vonzás, vagy taszítás. Ha van vonzalom, akkor lehet, hogy ő az igazi.
De hogy biztosan kiderüljön, ahhoz némi idő kell. 30 felett elég ehhez néhány hónap, Vagy több kell?
Mi kell ahhoz, hogy biztosan tudjuk?
Mondják, egy ember életében maximum 2 vagy 3 igazi van. Az enyémben éppen 3 volt, illetve van. És a harmadikkal fogom leélni az életem. Ez már tényleg holtodiglan, holtomiglan tart majd.
Hogy honnan tudom?
Az első tiniszerelem volt. A másodikkal neveltük fel a gyerekeinket. Mindkettő az igazi volt az életem egy-egy szakaszában. Viszont fiatalon az ember változik . Mindig változunk, fiatal korunkban a legtöbbet, és nem mindig egyformán. Sőt, gyakran nem egyformán. A „hozott anyag” néhány évtized után teljesen másnak is tűnhet, mint az elején. És vágyunk arra, akit a kezdetekkor megismertünk. Ő persze olyan is, de már másmilyen is. 40 fölött viszont már lelassul ez a változás. Kiforrott személyiségek találkoznak, és az évek múlásával nem igazán érhet bennünket meglepetés.
Mindössze azt a kérdést kell feltennünk magunknak, amikor úgy érezzük, hogy rátaláltunk az igazira, hogy szeretjük-e őt olyannak, amilyen? Nem az egyes tulajdonságait, hanem az embert, egészen. És akkor is szeretni fogjuk, ha nem változik? Ha igen a válasz, akkor vágjunk bele bátran a közös életünkbe! Vagy mégsem? Ha mégsem, mire várjunk?